Minden idők legtöbb NBA-bajnokságot nyerő (ezen a címen Red Auerbach-val az 60-as éveket meghatározó Celtics-gárda edzőjével osztozik), minden idők legjobb play-off mérlegével rendelkező edzője. Jackson ahol csak megfordult, győzött. Összesen kilenc bajnoki címet zsebelt be; a Chicago Bulls-szal hatot, majd a Lakers-szel zsinórban hármat. Gyakorlatilag 1991-től 2002-ig összesen három év volt, amikor nem az ő általa vezetett csapat nyert. Minden idők legjobb edzője? Nem jogtalan a felvetés. Én megszavaznám neki e címet, és nem feltétlenül trófeái miatt.

Phil Jackson, a játékos

Phil Jackson a legtöbb vezetőedzőhöz hasonlóan játékosként kezdte a New York Knicks együttesében. Már ekkor megtapasztalhatta milyen bajnoknak lenni, az 1972-73-as döntőben ugyanis a Knicks 5 meccsen búcsúztatta az azt megelőző év bajnokát, éppen a Los Angeles Lakerst. A döntőbe jutás se volt épp magától értetődő, a szezoncsúcsot elérő (68 győzelem) Boston Celticset kellett nagy nehezen legyűrni hét meccs alatt. Ezt a csapatot Dave DeBusschere, Willis Reed, Bill Bradley, Jerry Lucas fémjelezte, hátvédben pedig a csodaduó Walt Frazier és Earl „The Pearl” Monroe tündökölt. De itt pattogtatott a később szintén edzővé avanzsált Henry Bibby is (Mike Bibby apja). És Jackson? Ő volt az elsőszámú csere csatárposzton, aki minden pályán töltött percet végigdolgozott. Sohasem a pontjaira számítottak a csapatban, hanem a munkás, önzetlen játékára. Keményen védekezett, lepattanózott, harcolt a labdákért, igazi közönségkedvenc volt a Madison Square Gardenben. Jól adoptálta a Knick hasonlóan önzetlen játékát, de nem volt igazán jól képzett, ezért támadásban nem sok veszélyt jelentett. Már ránézésre sem volt az az átlagos NBA-játékos, egyáltalán kosárlabdázó. Hippi fazonja, hosszú haja és furcsán szögletes vállai miatt a publikum a „Head ’n’ Shoulders” becenevet/gúnynevet aggatta rá. 1978-ig játszott ebben az alakulatban.
A Knicks után két évet játszott a New Jersey Netsnél is, majd 1980-ban, 13 év NBA-ben eltöltött év után hagyta abba a játékot.

Phil Jackson, az edző

A CBA-be ment edzősködni, és ott 5 év alatt bajnoki címhez is segítette az Albany Patroons együttesét, közben egyszer az év edzőjévé választották. Az NBA-be csak az 1986-87-es idényben tért vissza, immáron a Chicago Bullshoz mint segédedző. A Bullsnál már ott játszott Michael Jordan, aki épp első pontkirályi címét (37,1-es átlaggal) szerezte abban az idényben. Doug Collins vezetőedző irányítása alatt azonban a Bulls 40-42-es eredményt tudott csak elérni, mellyel éppen csak befutottak a rájátszás utolsó helyére. A következő idényben már 50 győzelmet értek el, de megint hamar búcsúztak a rájátszástól. Jackson nagy lehetősége 1988 decemberében jött el, amikor az egyik meccsen Collinst kiállították a bírók, és Jacksonnak kellett átvennie a vezető szerepet. A Bulls 14 pont hátrányt dolgozott le a meccs hátralévő részében, és meg is nyerték a meccset. Phil személye, hozzáállása önmagában jobb eredményre vezette a csapatot. De az idényt még Collins vezényelte, és a Bulls, történetében először bejutott a keleti fináléba. Igaz sok keresnivalójuk nem volt a későbbi bajnok detroiti „Rosszfiúk” ellen. De aztán 1989 július 10-én megtörtént a váltás; Phil Jacksont megtették a Chicago Bulls vezetőedzőjének.
A különbség először a játékban jelentkezett. Jackson, Tex Winter segítségével, helyesebben mondva ketten együtt, a Tex Winter által megalkotott játékrendszert alkalmazva megváltoztatták a Bulls addigi játékát, amelyben addig minden Jordanre volt kiépítve. Jackson, aki egy önzetlen, labdamegosztás elvére épülő csapattal nyerte bajnoki címét, és aki komoly spirituális neveltetésben részesült, tudta, hogy egy ember, bármilyen klasszis legyen is, nem képes a hátán elvinni a csapatot a bajnoki címig. Szükség volt egy rendszerre, melyben Jordan is megtalálja a számítását, és a győzelmek is jönnek. Ez volt a háromszög-támadás elve.

A háromszög-támadás

Mi is ez a sokszor hallott híres „chicagoi” háromszög-támadás?  Mivel a játékosoknak szóló leírás több száz oldalra rúg, igyekszem röviden bemutatni. A támadás lényege az üres dobóhelyzetek megteremtése. Az alapja pedig a sok mozgás és a labdamegosztás. A rendszer megkövetel egy alapvető ügyességet minden játékostól, miképpen minden játékosnak tudnia kell játszania az összes poszton magasságától, súlyától függetlenül. A posztok jelentősége tehát csökken, amire a későbbiekben láthatunk is példákat.

A játékot megfelelően játszva oda jutunk, hogy a csapaton belüli terhek a játékosok egyéni képességeinek megfelelően oszlanak meg. Ez logikus, mondhatnánk, viszont akkor miért nem alkalmazzák ezt minden csapatnál? Talán mert ez nem a klasszikus kosárlabda-iskola, amely a center köré építi a csapatot, és az irányító kezébe adja a labdát. Jackson Bullsában ugyanis ezen a két legfontosabb poszton kis túlzással kiegészítő játékosok szerepeltek. És bár a 2000-2002 háromszoros bajnok Lakersben Shaq volt a center, aki a korának a legdominánsabb játékosa volt, az irányító Derek Fisher szintén nem irányítói képességeiről és gólpasszairól marad nevezetes. Márpedig ha megnézzük a közelmúlt nagydöntőt játszó csapatait, egy jó magasember és egy jó irányító mindegyikben volt. A Pistonsban Billups az, aki összefogja és elirányítja az egyébként rendkívűl masszív gárdát, miközben a két Wallace uralja a festéket. A Spursben is Duncan/illetve Duncan és Robinson kettőse vitte a prímet, de a Nets is Kidd irányításával jutott nagydöntőbe, és a Suns is Nash-sel táltosodott meg igazán. Ezzel szemben Jackson bajnokcsapataiban nem találunk kiemelkedően jó irányítót. Viszont mindegyikben akadt egy rendkívűli képességű dobóhátvéd és sok-sok hasznos kiegészítő ember. Ilyen csapat nagyon sok akad, mondhatnánk erre, mint pl. a Vince Carter-féle Toronto. Mégis mindegyik csapat, amelyik egy kiváló képességű dobóhátvédre épült, megbukott végül. Jacksonék szisztémája teszi a dolgot működőképessé.

A chicagoi évek

A támadás persze mit sem ér védekezés nélkül, melyre Jackson mindig is nagy hangsúlyt fektetett. Szünet nélkül presszió alatt tartani az ellenfelet, megzavarni, labdalopásra törekedni, ezek voltak az alapok, melyre a támadások ráépültek. Amint ezt a rendszert kezdte el játszani a Bulls, szinte egyből jöttek az eredmények is. Jordan és Pippen védekezésben valósággal terrorizálták a mezőnyt, emellett rettentően önzetlenek is voltak egymással. Jordan is valamivel kevesebb dobáshoz jutott, mint első éveiben, a Bulls bajnoki évében „csak” 31.5 pontot dobott meccsenként. És két év elbukott konferenciadöntő után a Pistons-szal szemben, az 1990-91-es idényben végre megtörtént az őrségváltás, a detroiti Rosszfiúk négy meccs után vesztesen hagyták el a pályát, a Chicago Bulls története során először bejutott a nagydöntőbe.

Az ellenfél a döntőben a Los Angeles Lakers volt, ahol Magic Johnson pályafutásának utolsó nagy rohamára vezényelte csapatát. Az első meccsen a Lakers még nagy nehezen visszaverte a bikák rohamát, onnantól kezdve azonban a Chicago fordítani tudott, és további négy meccs alatt eldőlt a bajnoki trófea sorsa. A kulcsmomentum Magic levédekezése volt, amely feladatot Jackson Pippenre bízta. Innentől kezdve még két éven keresztül a bikák megállíthatatlannak látszódtak, az 1992-es nagydöntőben a Clyde Drexler fémjelezte Portlandet, a ’93-as nagydöntőben pedig a Charles Barkley-val felálló Phoenix Sunst küldték haza hat meccs alatt. Az 1992-93-as szezonban jóllehet sok sérülés sújtotta a csapatot, és a pad is meggyengült, Cartwright pedig már igencsak kiöregedőben volt, mégiscsak sikerült a Bullnak tripláznia („three-peat”), amely a rendkívüli csapategységre és mentális fölényre utal, amely a bikákat jellemezte. És, mint az látni fogjuk, Jackson mindenkori csapatait jellemezte az esetleges nehézségek, nézeteltérések ellenére is.

1993-ban azonban Jordan visszavonult a játéktól, és a Bullst elkezdték leírni, mondván Jordan nélkül összezuhan a csapat. Rácáfolva a kétkedőkre a Chicago 55 győzelemmel masírozott be a playoffba, azonban ott a New York Knicks, akik már régóta fenték fogukat a Chicago-ra, a második körben küzdelmes hét meccsen búcsúztatták a csapatot. Részben tehát beigazolódtak a balsejtelmek, a Chicago képtelen Jordan nélkül bajnokságot nyerni. Ez nyilván igaz volt, bár ettől függetlenül Jackson gárdája továbbra is remek csapatnak számított. Az 1994-95-ös szezon előtt Horace Grant is költözött a csapattól az ebben az időben szárnyaló Orlando Magichez. Mielőtt végképp leírták volna a csapatot, Jordan bejelentette, hogy visszatér. Bár nem épp csúcsformában tért vissza, a Bulls mégis megtáltodott a hátralévő meccseken. A lendület azonban megint, csak a második körig vitte őket. Furcsa, hogy épp az Orlando állította meg őket, akik egyébként csak a bajnoki döntőben kaptak ki a második bajnoki címüket szerző Houston Rocketstől. Hiába Jordan visszatérte, a csapatban változásra volt szükség, mivel a többi csapategység már nem volt a régi.

Ennek szellemében hozták a csapathoz 1995-ben a lepattanózó-király és a korábbi detroiti ősellenség Dennis Rodmant, és ez hatalmas húzásnak bizonyult. A nagy csapat összeállt, Jordan és Pippen erejük teljében játszottak, és a gárda minden korábbi rekordot megdöntve 72-10-es győzelmi mutatóval zárt. Ezután az újabb bajnoki cím toronymagas esélyeseként meg is szerezték azt, hat meccsen ejtették ki az akkor csúcson lévő Seattle Supersonicsot. Az 1996-97-es idényben is alig kevesebbet, 69 győzelmet ért el a csapat (ez a mindenkori második legtöbb győzelem), a bikák uralmuk csúcsára érkeztek. Jött az utolsó két bajnoki év, mely végén mindkétszer a Utah Jazz volt a kihívó fél. A Stockton-Malone-páros vezette alakulat szintén akkor volt a csúcsán, és talán nem könnyelmű az a kijelentés, hogy bármely más korban el is hódították volna a bajnoki címet. Nem így történt, a bikák megakadályozták. Pedig nem sokon múlott, hogy a Bulls életében először elveszítse a nagydöntőt. Jordan hősies helytállásának köszönhető (betegsége ellenére), hogy a Bulls az ötödik meccsen előnyre tett szert. De a „kiegészítő emberek” nélkül talán ez a hőstett is hiábavaló lett volna. Jól mutatja ezt, hogy az 1997-es nagydöntőt végül Steve Kerr, clutch-dobásával nyerték meg. Az 1998-as döntő sem indult kevésbé izgalmasan, miután a Utah rögtön az első meccset hozta. Aztán a következő meccseken Pippen megrázta magát. Védekezésével és fontos dobásaival is hozzájárult, hogy a Bulls mégiscsak elhúzzon 3-1-re. Ekkor a Jazz még fogott egy meccset. A hatodik meccsen azonban Jordan ismét emberfeletti teljesítménnyel utolsó pillanatban bebiztosította a meccset, feltéve a koronát ezzel elképesztő karrierjére. Hatodszor lett ismét bajnok a Chicago Bulls, hatodszor lett bajnok Jordan és Pippen, és hatodik bajnoki címét nyerte vezetőedzőként Phil Jackson. A Bulls ismét megmutatta, hogy mennyire együtt van a csapat, és hogy a kritikus pillanatokban helyén van mindenki. A csúcsra értek. Jordan nem tudott nyerni Jackson nélkül, és Jackson se Jordan nélkül. De egyikük se nyert volna, ha nincsen Pippen, és nincsenek a „kiegészítő embernek” mondott játékosok, ha nincs Kerr, Rodman vagy Kukoc, vagy korábban Grant, Paxson, Cartwright. Ők voltak a 90-es évek nagy csapata. A CSAPAT.